Persze akkor még semmiféle diagnózisom nem volt.

Mégis rengeteg olyan tanárt kaptam az élettől, akik nehézségeimet látva, segítettek.  Ma azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az olyan pedagógus, aki kihívásnak, érdekes feladatnak tartja egy autizmussal élő gyerek nevelését vagy más problémás kisgyerekét. 

Mikor elsőbe kerültem, egy nyugdíj előtt álló napközis tanár nénit kaptam. Ő észreevette, hogy nem merek W.C.- re menni a többi gyerekkel. Munkaidejének kezdete előtt bejött az iskolába, s elvitt a nevelői W.C.- re. Féltem a többi gyerektől, délutánra már nagyon sok volt az engem ért szenzoros  ingerekből. Ő ezt észrevette csak ezeket a szakszavakat nem ismerte,csak felismerte. Egy szekrénybe szivacsot tett, lefüggönyözte, s én délután ott pihenhettem. Elképzelem, hogy a mai integrált gyerekeim közül, ha egynek erre lenne szüksége, lenne- e olyan pedagógus, aki ezt megcsinálná.( Egyet azért ismerek!)  Rajongtam, hogy nézhessem a szennyvízveztő csöveket, szerettem azon gondolkozni, hogy hova kerül a víz. Akkor még csak egy egyszerű rács takarta a vezetékeket, hosszú ideig képes voltam a rácson állni, s bámulni a folyó vizet. Ő sokszor mellém állt, s próbált értelmes dolgokról beszélgetni velem, én tele voltam kérdéssel, mi hogyan működik. A fontos dolgokat mindig anyukámtól tudta meg, arra nagyon jól emlékszem, mennyire untam az ő beszélgetésüket.

Alsó tagozatos koromban  tanárokhoz magamtól soha nem szóltam. Volt, hogy harmadikos koromban annyira megütöttem a kezem, hogy ömlött belőle a vér. Órákig dugdostam a pad alatt, ruhazsebkendőmmel bekötözve, de az, hogy szóljak vakinek, eszembe se jutott.

Nagyon féltem a férfi tanároktól. 4. osztályban a napközis tanárom egy tanár bácsi lett. Tanulási időben kíváncsiságból megszívtam egy tollbetétet, tele lett a szám tintával. Nem tudom, meddig ültem tintával a számban, míg kimehettünk a W.C- re, nekem örökkévalóságnak tűnt. Itt megint fel se merült bennem annak a lehetősége, hogy esetleg segítséget is kérhetnék.

A tanulással nem volt gondom, de a gyerekekkel igen. Engem nem érdekelt az akkor divatba jött farmer, a menő zenék. Szerettem volna, ha befogadnak, de akkora volt köztünk a fal, hogy azon nem lehetett átjárni. Időnként büszke voltam arra, hogy engem a könyvek érdekelnek, s nem olyan fölösleges dolgok, mint divat, a tánc.  Annyira maximalista voltam, hogy hiába kaptam egy dolgozatomra ötöst, de ha volt benne hiba, én sírtam. Ezt az osztálytársaim kényeskedésnek tartották.