A blogot a férjemtől kaptam ajándékba. A blog címét is... Autista vagyok, nem baj.
Felnőttkoromban diagnosztizáltak az Autizmus Kutatóban néhány éve autizmus spektrum zavarral.
Én kértem a kivizsgálásomat a gyerekkoromtól fennálló szociális és kommunikációs problémáim miatt. A diagnózis mégis letaglózott. Pedig akkor már 19 pszichiátriai kórházi kezelésen voltam túl, szinte mindenhol más diagnózist kaptam, több pszichiáter beismerte, fogalma sincs mi a bajom.
A pszichiátriai osztályos kalandjaimat 13 évesen kezdtem, volt hogy 8-9 hónapot kórházban töltöttem. Szorongásaimra, félelmeimre a legerősebb gyógyszerek sem használtak. Az orvosok sok mindent kipróbáltak, 17 évesen már elektrosokk kezeléssel is próbálkoztak, ez a kezelés sem segített. Időnként minden ételt, italt elutasítottam, infúziókkal tartottak életben, volt, hogy vért kellett, hogy kapjak. (Gyerekkoromtól furcsa étkezési szokásaim voltak.Szenzorosan sok mindenre nagyon érzékeny vagyok pici gyerekkorom óta: erősebb hangokra, fényekre, anyagokra, ízekre). Így átküldtek az akkor még működő Országos Neurológiai -és Pszichiátriai Intézetbe (köznevén Lipótra).
Mindezek ellenére mégis- csúszásokkal igaz-,de elvégeztem a főiskolát, férjhez mentem, gyermekeim születtek, dolgoztam.
Érdekes, de a főiskola után azonnal -munkám kapcsán- autista gyerekekkel foglalkoztam.S ők hiába voltak autizmusuk mellett értelmileg fogyatékosok is, hamar rájöttem, hogy van bennünk valami közös. Tudtam-tapasztalatból-, hogy amilyen szorongást némelyikük átél (a szorongás nem az autizmus tünete, hanem inkább a kezelés hiányára, a nem megfelelően eltalált segítségre utal sok autizmussal élőnél!!!), az szinte kibírhatatlan. Segíteni szerettem volna nekik, s ezért kezdtem egyre többet tanulni az autizmusról. Közben rádöbbentem, hogy az én szorongásaim hátterében pont azok a dolgok állnak, mint az autistáékban. Hosszú évek teltek el, míg ezzel a sejtésemmel az Autizmus Kutató egyik kiváló pszichológusához mertem fordulni. Azt hittem, a diagnózis után megkönnyebbülök. Nem így történt. Pontosan tudtam mit is jelent az autizmus, s az a vágyam, ami kb. 9 éves korom óta kísért, hogy olyan legyek, mint a többiek, hogy úgy értsem a világot, ahogy mások, hogy értsem pontosan, miért is nevet a másik ember, hogy engem nevet-e ki vagy csak jó a kedve, s hogy én ilyenek miatt napokig ne szorongjak, végleg szertefoszlott. Addig mindig volt egy pici reményem, hogy egyszer megtalálom azt a gyógyszert, ami eltünteti a szorongásom, s akkor én pont olyan leszek, mint mindenki más. Azt gondoltam, a kommunikációs gondjaimat csak a szorongás okozza.
De akkor biztosan szembesültem azzal, hogy ez soha nem lesz így. Másképp működik az idegrendszerem. A másik fájdalmas élményem az volt, hogy később, amikor már elmondtam néhány embernek a diagnózist, senki se mondta azt, hogy "á, biztos tévednek". Mindenki ráismert azonnal az autizmus tüneteire nálam, látták korábban is, csak nem fogalmazódott meg bennük, de olyan is volt, aki azt mondta, ő sejtette, csak nem tudta, hogyan is mondja el nekem.
Azt gondoltam, hogy egész életemben én alkalmazkodtam a környezetemben élő emberekhez, igazi tudás nélkül, de jól leutánozom őket, s közben mindenki látta a közeli ismerőseim között, hogy baj van velem, s nekik ugyanúgy nehézséget jelentett engem megérteni, mint nekem őket.
Ezért ajándék a férjemtől ez a cím: Autista-vagyok-nem-baj. 20 éve élünk együtt, a lányom egyetemista, a fiam gimnazista. A szüleim rengeteget segítettek, segítenek, de olyan jól esett, hogy a sok furcsaságom, nehézségem ellenére ezt a címet kaptam tőle.
Befejezésül egy vidám történet az életünkből. A lányom 5 év körül lehetett, szívultrahangra kellett vinnem. Ilyenkor legtöbbször elkísért vagy az anyukám vagy a férjem, de akkor pont senki nem ért rá. Behívtak bennünket a vizsgálóba. Az orvos határozottan- nekem ijesztően- odaszólt: " Vegye le a felső ruháját, üljön fel az asztalra, lába lógjon az ajtó felé". Furcsának találtam a kérést, sok minden átfutott az agyamon, hogy vajon miért kérik ezt tőlem, de levetettem a felső ruhám, felültem a vizsgálóasztalra, lábam lógott az ajtó felé. Mellettem állt az 5 éves kislányom... néma csend az orvos és az asszisztens részéről- gondolom így utólag- a meglepetéstől. Én meg ülök a vizsgálóasztalon és várok. Végül az orvos elordítja magát:" Ne maga, szerencsétlen, hanem a gyerek" Én végig tisztában voltam azzal, hogy a gyermekemet vittem vizsgálatra, csak szó szerint követtem az utasításokat. Gondolom azon a kardiológián 12 év távlatából is, ha hülye szülőkről beszélnek, az elsők között vagyok felsorolva...
