Nehéz volt elmondani az autizmus diagnózist, bár akiknek elmondtam, legtöbben tudták, hogy a depresszió különböző fajtáival rengereget feküdtem pszichiátrián. Kb. 25 emberrel osztottam meg az autizmus tényét, s mint írtam,a legtöbb embernek segítség volt. 2 embert viszont " elveszítettem". Mintha bármi is változott volna egy papírtól...

A szüleim pici gyerekkorom óta emberfeletti módon segítettek. A tanulással nem volt gondom, de azonkívül mindennel. A 70-es, 80-as években még nem volt ismert az autizmus spektrum zavar diagnózis. Viszont sok pedagógus sokkal toleránsabb volt akkoriban. Oviban elfogadták, hogy nem beszélek gyerekekkel, nem járok w.c.-re, nem eszek. Szüleimet ez jobban aggasztotta, így három óvodát is kipróbáltattak velem, ami abban az időben nem volt szokás.

Most integrált autizmussal élő gyerekeknél azt látom, hogy általában az apró különcségeket se fogadják el. Múltkor egy elsős, elég jó szoc. készségekkel rendelkező autista kislány osztályfőnöke felháborodva azzal fogadott, hogy sorakozónál Jázmin néhány gyereknek nem akarja megfogni a kezét. Ahelyett, hogy örülne, hogy egynek megfogja! S utána ezt gyakorolták...