A gyerekeim kiskamaszok voltak, mikor megszületett az autizmus diagnózisom. Mivel eleve autistsa gyerekekkel foglalkozom, ők sokat tudtak az autizmusról.

A lányom iskolájában is fejlesztettem egy autista kislányt, lányommal párhuzamos osztályba járt. Bár akkor még nem volt meg a diagnózisom, de arra rájöttem, hogy szerepjátékot nemigen tudok játszani, ezért óra végére mindig behívtam a lányom, s instrukcióim mellett- kívülről mindig könnyebb irányítani egy szerepjátékot,mint benne lenni-a lányom játszott a kislánnyal. 

Egyszer a lányom borzasztó dühösen jött be az óra végén. ( Az érzelmeit rendkívül intenzív módon ki tudta fejezni, gondolom nála ez a túléléshez kellett, hogy az autista anyja is megértse.) Kérdezem az autista kislányt, szerinte most mire gondolhat a lányom. A kislány válasza: szerintem arra gondol, hogy kócos a hajad.

Szintén nem volt még diagnózisom, de az 5. osztályos lányom egy karácsonyon már "diagnosztizált".  A férjem szüleinél voltunk, s apósom a második világháborús élményeiről mesélt. Elmondta, hogyan  jöttek a repülők a Duna felett, én közbevágva elmeséltem, hogy az osztályomba jár egy kisfiú, aki imádja repülőket, de hiába mutattuk az égen fenn repülő repülőket, az egyáltalán nem érdekelte. Később kiderült, hogy erős szemüvegre van szüksége, s mikor ezt megkapta, milyen boldogan nézte a repcsiket. Ezután mentünk dédihez, köszöntünk, s pont utánunk érkeztek más rokonok is. Én a családomat gyorsan elbúcsúztattam a déditől, mert úgy gondoltam, ne legyünk olyan sokan. 2 percet voltunk ott, még a kabátot se vettük le. Családom szerint nagyon udvariatlan voltam.  Az autóban hazafelé a 10 éves lányom közölte, hogy " anya, te autista vagy". Elfogadták a furcsaságaim, igaz, ha szóvá tették, én mindig fel is vállaltam ezeket. 

Mióta tudják, hogy az anyjuk autista, jókat nevetnek a tévedéseimen- ők tényleg nem nevetnek ki. Kedvencük, hogy megfőzök nekik, de nem jut eszembe szólni, hogy kész az ebéd. Múltkor a 17 éves fiam közölte, hogy ő Nobel- díjas tudós lesz, Magyarázni kezdtem, hogy a Nobel- díj szerintem egy csapatmunka eredménye, s valószínű, nem az kapja, aki egy találmányon a legtöbbet dolgozott ( őt a kémia érdekli, így erről a területről mondtam véleményt). Ezután közölte, hogy akkor az USA elnöke lesz. Ismét magyarázni kezdtem nagy hévvel, hogy ez miért nem lehetséges ( ugye szegény gyerek ne ringassa már ilyen álmokban magát). Mire a fiam: " Anya, te tényleg ennyire nem érted a vicceket?" Hát ennyire nem.

Nyaralni mentünk Balatonfüredre, nem találtuk a szállásunk. Gyalog indultunk tovább megkeresni, de a két gyerek fáradt volt, a kocsiban maradt egy parkolóban. Mi a férjemmel végül megtaláltuk a szálláshelyünk, felhívom a fiam, hogy azonnal küldje a lányomat a személyiigazolványával. Csak azt nem mondtam hova. A lányom elindult, gondolta, csak kint várom valahol a közelben, a fiam telefonjára pénz nem volt töltve, így fél óra várakozás után újra felhívom. Mondja, hogy a lányom engem keres, csak én nem mondtam meg, hogy hová is menjen. Akkor döbbentem rá, hogy a lényeg lemaradt... Meglett a lányom, nevetve futott hozzám, mikor meglátott. A humorérzéküket legalább fejlesztem  folyamatosan...

A fiam 12 éves koráig mintagyerek volt. 12 évesen mint akit kicseréltek. Elsős gimnazista volt egy egyházi iskolában- ezt azért emelem ki, mert ott a magatartási vétségeket, tapasztalatom szerint, komolyabban veszik- mikor hívatott az osztályfőnöke. Hiába kérdeztem a fiam, mit csinált, csak nevetett, nem mondta el. Bementem a tanárnőhöz. Elmondta, hogy neki a nevelőibe a gimnáziumi osztályából két elkobzott vízipisztollyal kellett bemennie, mert azt használták. Vele szörnyülködtem. Először még gyanús volt, hogy nem-e az én fiamról van szó, de aztán arra gondoltam, hogy nekünk csak egy vízipisztolyunk van, az is jól elrakva a nyári cuccok közt. Komolyan(!!!) egy egész órát beszéltük a vízipisztolyos támadást a lányok ellen, s mivel a fiam nevét nem mondta ki, én úgy elbeszélgettem vele ( főleg hallgattam- ismét szerencsémre), hogy nem fogtam fel, hogy a fiam volt a "tettes". A végén, mikor felálltunk, újra gyanús lett, hogy biztos nem azért hívattak, hogy egy más gyermek problémáiról beszélgessünk; addig arra vártam, hogy majdcsak a lényegre tér már a tanárnő. Búcsúzáskor mondta, hogy év végén én személyesen természetesen visszavehetem a vizipisztolyokat. Hát így kiderült,  hogy nemcsak egy vízipisztolyunk volt otthon...